A fáraó a kristálygömbjében látta egész Egyiptomot, amely nem volt nagyobb egy palotakerti lugasnál. Bármerre fordította tekintetét, a hely valódi méretében föltárult előtte.
A nap már lemenőben volt, és az egész tájat aranyló bíborban fürdette. A nílusi halász sietve emelte ki hálóját, a megfáradt földműves lassan indult az ekével kunyhója felé. A városokban kigyúltak a lámpák, a templomokban a papok az esti imához gyülekeztek.
A fáraó egyszer csak csodálkozva látta, hogy a templomokból és a palotákból, a kőbányákból és a nílusi bárkákból, az utcákról és a szegény kunyhókból ezüstmadarak repülnek fel. Eleinte mindegyik fölfelé repült, mint a nyíl, de hamarosan szembetalálkozott egy másik ezüstmadárral, egymásnak ütköztek - és mindketten holtan hullottak a földre. Az emberek ellentétes imádságai voltak ezek, amelyek egymást akadályozták, hogy fölszállhassanak a Mindenható trónja elé.
A fáraó eleinte csak a szárnyak suhogását hallotta, de rövidesen értette az imák szavait is. Hallotta a beteget, aki az egészségéért könyörgött, és hallotta annak orvosát is, aki azért imádkozott, hogy páciense minél tovább betegeskedjen. A gazda kérte, hogy Ámon őrködjön magtára és istállói fölött, a tolvaj pedig azért emelte kezét az ég felé, hogy akadály nélkül vezethesse el más tehenét és megtömhesse zsákjait más gabonájával. De az imáik szétrepültek, mint a parittyából egymásnak kilőtt kövek.
A sivatagi vándor homokra borulva esedezett, hogy fújjon már az északi szél, amely néhány csepp vizet hozna neki; a tengeri hajós homlokával verte a fedélzetet, hogy még legalább egy hétig keletről fújjon a szél. A földműves azt kívánta, minél előbb száradjon ki a föld az áradás után; a szegény halász meg azt, hogy a mocsár ne száradjon ki soha. Az ő imáik is kioltották egymást, és nem jutottak Ámon isteni fülébe. A legnagyobb zsivaj a kőfejtők fölött hallatszott. Ott a nappal dolgozó rabszolgák imáikban sietteték az éjszakát, hogy már aludni térhessenek, miközben a felügyelők által ébresztett éjjeli munkások verték a mellüket, hogy a nap soha ne menjen le. így hát a kőtörő rabszolgák imái sem szálltak fel az égbe.
A nyugati határon a fáraó az egymással szemben álló egyiptomi és líbiai hadsereget látta. Mind a két had a homokra borulva követelte Ámontól, hogy az ellenségét zúzza porrá. Imáik mint két héja csapat felrepültek, majd a föld fölött egymásnak ütközve lehulltak a homokra.
És így az egész világon megosztottság uralkodott. Mindenki azt kívánta, ami másokat félelemmel töltött el, mindenki csak a maga javát kérte, nem nézve, hogy ezáltal kárt tesz másoknak. Ezért az emberek imái, bár ezüstmadarakként röppentek fel, nem érték el az eget. És az isteni Ámon, aki nem hallott a földről érkező egyetlen imaszót sem, egyre inkább a maga isteni voltának szemléletébe merült, a világot pedig mindinkább a vak erőszak és a véletlen kormányozta.
A fáraó egyszerre csak női hangot hallott:
- Rosszcsontka!... Rosszcsontka!...Gyere már be a házba imádkozni...
- Mindjárt! - válaszolt egy gyermekhang.
A fáraó arra fordította fenséges tekintetét, egy szegény jószágnyilvántartó kunyhóját látta ott, előtte vidáman ugrándozott és futkározott egy hatéves fiúcska.
- Rosszcsont!... Rosszcsontka!... Gyere már imádkozni!
- Mindjárt!... Majd mindjárt... - és tovább ugrándozott.
Végre az anyja látva, hogy a nap lassan elmerül a sivatag homokjában, kijött a kunyhóból és mint egy kis csikót lefogta az udvaron futkosó fiát, behúzta a házba, majd leültette a padlóra, de azért még mindig fogta egyik kezével, el ne szökjön.
- Ne fészkelődj! - szólt rá. - Húzd magad alá a lábad és ülj egyenesen, tedd össze a kezed és emeld fel... haszontalan gyerek!
A kisfiú látta már, hogy nem bújhat ki az ima alól, így aztán, hogy minél előbb ismét kimehessen az udvarra, a szemét ájtatosan az égre emelte, és vékony hangocskáján sietősen kezdte darálni az ima szövegét:
- Köszönöm neked, jó Ámon istenem, hogy az apukámat megvédted ma minden viszontagságtól, anyukámnak pedig a lepényhez elég búzát adtál... Mit is még?... Hogy az eget és a földet teremtetted, azon pedig a Nílust, amely kenyeret ad nekünk... És még mit? Aha, már tudom! Köszönöm neked még azt is, hogy olyan szép a világ, hogy a virágok virágoznak, hogy a madarak énekelnek, és hogy a pálma édes datolyát terem. Mindazokért a dolgokért pedig, amelyeket nekünk adtál, mindenki úgy szeressen Téged, mint én, de énnálam szebben magasztaljon, mert én kicsi vagyok és nem tanultam még elég okosságot. No, ennyi már elég lesz...
- Haszontalan gyerek - morgott lajstroma fölött görnyedő apja. - Haszontalan gyerek, hanyagul dicsőíti Ámont.
Ám a fáraó valami egészen mást látott csodálatos kristálygömbjében. íme, a szeleburdi fiúcska imája mint a pacsirta emelkedett az égbe, egyre feljebb és feljebb, egészen Ámon trónjáig, és ott még visszhangzott is:
- Mindazokért a dolgokért pedig, amelyeket nekünk adtál, mindenki úgy szeressen Téged, mint én...
Ezekre a szavakra az önmagába mélyedő istenség kinyitotta a szemét, és a boldogság sugara hullott róla a világra. Az ég és a föld között szétterült a csend. Megszűnt minden fájdalom, minden rettegés, minden bántalom. A süvöltő parittyakő megállt a levegőben, a gazellát üldöző oroszlán megtorpant ugrás közben, a felemelt bot nem zuhant le a rabszolga hátára. A beteg megfeledkezett a szenvedéséről, a sivatagi vándor az éhségéről, a rab a láncáról. Elcsendesedett a vihar, elnyugodtak a tenger hullámai, a- melyek már-már elnyelték a hajót. És az egész földön olyan béke volt, hogy a nap, amely elrejtőzött a látóhatár mögé, újra felemelte sugárzó fejét...
/Részlet Boleslaw Prus „Fáraó” című regényéből/
Kérdések:
Mi a véleményetek arról az imáról, amelyet Rosszcsontka mondott? Milyen ima volt? Ti is szoktatok hasonlóan imádkozni?
De miért imádkozunk egyáltalán? És kinek van rá szüksége — Istennek vagy nekünk? Nekünk miért lehet rá szükségünk?
Milyen jellegű imákat ismertek? Közülük milyet mondtok a legszívesebben és miért? Szoktatok-e saját szavaitokkal is imádkozni?
