Vakon megbízom benned

 2014.01.30. 14:11

Legjobb a szabadban játszani. Ebben a játékban egyáltalán nem kell beszélni, nincs szükség egyetlen szóra sem, s az élmény attól is függ, mennyire vagytok képesek nélkülözni a beszédet. Mindenki válasszon magának párt - legjobb, ha olyat választasz, akit jobban szeretnél megismerni. Egyikőtök becsukja a szemét, a másik vezeti: segít neki megismerni a környezetet, csakis érintés, hallás és szaglás segítségével. Érintéssel is lehet kommunikálni.

Gondoskodj a párodról és légy figyelmes. Azon igyekezz, hogy ez a séta kellemes élmény legyen a számára. 15-25 perc múlva térjetek vissza a terembe (ha teremben játsszátok, a séta értelemszerűen sokkal rövidebb lesz). Következ­zen szerepcsere. Ezt a játékot előbb párban kell megbeszélni, s csak azután a csoportban, de a megbeszélés előtt olvassátok föl az alábbi interjút, amelyben a beszélgetést segítő szempontokat találjátok.

 

Edit a szívével akar látni

- Edit, te hogyan viseled az állapotodat?

- Én könnyen viselem a vakságomat azért, mert azt gondolom, ha valaki ilyen állapotban van, vagy valamikor ilyen állapotba kerül, nem kell elkeserednie, siránkoznia, hanem azon kell igyekeznie, hogy az életét minél jobbá tegye, és másoknak örömet szerezzen.

- Azt mondtad egyszer, hogy nem is irigyled a látó gyerekeket, mert bizonyos dolgokban te többel rendelkezel. Mi az a több? Képzelőerő, fantázia, tapintási képesség? Megérzés, hogy milyen az a másik, akivel találkozol?

- Egyrészt fejlettebb a tapintásom és jobb a hallásom. De a különbség igazán az, hogy a látó emberek sokszor a külsejükről ítélnek meg másokat. Nem az ápoltságra vagy a tisztaságra gondolok, hanem arra, milyen színű a bőre, szőke haja van-e, alacsony, sovány vagy kövér-e - tehát a testi jegyek alapján, nem nézve, milyen a személyi­sége. Nálunk ez másképp van.

- Ha valakivel megismerkedsz és nem ítélhetsz a külseje alap­ján, miből alakul ki a benyomásod?

- Főként a fogalmazása és a hanghordozása alapján.

- Tehát a beszédmódja ad neked képet az emberről?

- Igen, a beszédmódja meg a tisztálkodása.

- A mindennapi életben a vakságod nagyon nagy akadály, vagy úgy érzed, különösebb nehézség nélkül lehet így élni?

- Bizonyos fokig akadály. Mert szeretnék továbbtanulni a gimnáziumban, de nincsenek Braille-írással nyomtatott könyvek, így vagy az órán kell jegyzetelnem, vagy pedig fel kell olvastatnom a könyvet. De az sem mindegy, milyen könyvet olvastatok fel, mert most már a gimnáziumokban sokféle könyvet használnak. Magnóról ne­hezebb is tanulni, mire az ember lejegyzi, már nagyon fáradt, tehát igencsak kitartás kell a tovább tanuláshoz. De én azt gondolom, hogy végül is mindenkinek vannak problémái, akadály mindenütt van. Vala­kinek az az akadálya, hogy nehezebben tanul, és akkor több időt kell rászánnia, valakinek az az akadálya, hogy lusta, neki az egy oldal is sok.

- Edit, most vagy nyolcadikos, és tovább akarsz tanulni. Mik a terveid, az elképzeléseid a jövődről?

- Sok elképzelésem van. Először is szeretnék leérettségizni, valószínűleg a Madách gimnáziumban Vácott. Van egy olyan tervem, hogy utána elvégzem a gyógymasszőr tanfolyamot, ami egy év. Azt is tervezem, hogy szövésből megszerzem a mestervizsgát, és elvégzem a teo­lógiát. Mindenképpen szeretnék missziós tevékenységet folytatni.

- Hová akarsz menni?

- Afrikába, ez a legnagyobb vá­gyam. Kezdetben az indiánokhoz szeret­tem volna menni, de úgy tudom, most már elég sok pap és apáca dolgozik köztük, tehát nekem máshová kell mennem.

- Ha misszionárius munkát szeretnél végezni a harmadik világ­ban, akkor ahhoz nyelveket kell tanulnod, ugye?

- Tanulom az angolt, a franciát meg a németet és az oroszt is.

- Mi kell még a missziós munkához?

- Mindenképpen kell egyfajta rátermettség.

- És úgy gondolod, hogy benned van rátermettség?

- Igen, úgy gondolom. Akinek gátlásai vannak, szorong, fél mindentől, az nem mehet. Azonkívül tudni kell kapcsolatot teremteni.

- Úgy képzeled, hogy esetleg belépsz valamilyen szerzetbe?

- Gondoltam szerzetesrendre is, de azt hiszem, nem lennék jó szerzetes. Nekem inkább világi misszionáriusként kellene működnöm.

- Kiskorod óta készülsz missziós munkára, vagy voltak más vágyaid is?

- Gyerekkoromban majomidomár akartam lenni és megtaní­tani majmokat beszélni, de azután rájöttem, hogy az emberek jobban érdekelnek. Szobrász is akartam lenni, fafaragó, de ezt vakon nemigen lehet csinálni, túl könnyen belemegy a kés a kezembe. Bár persze ezen az alapon krumplit se pucolhatnék.

- Honnan szerzel információkat a világról? Gondolom, a tévéből és a rádióból, de milyen gyorsan lehet például olvasni a Braille-írást?

- Elég gyorsan lehet, ha valaki nagyon sokat gyakorolja, de az ember sokkal gyorsabban olvas a szemével, mint az ujjával.

- Akkor neked több időt kell fordítanod az házi feladatok elvégzésére?

- Nem mindig. De minden mást ugyanúgy megcsinálok, mint bármelyik látó gyerek. Ha megkérnek, ugyanúgy felmosom a konyhát, bár, mondjuk, nem szívesen.

- Hogy lehet elérni ezt az önállóságot?

- Három éves koromtól a kollégiumban lakom. Azonkívül sokat jártam táborokba.

- Milyen táborokat szoktak rendezni?

- Vannak külföldi utak, de Magyarországon is vannak táborok. Én a falusi környezetet szeretem, mert ez mindig különleges: más hangok és más illatok. Nagyon szeretem az olyan falvakat, ahol népművészeti kincsek is vannak, fafaragás, fazekasság, szövés...

- Ezekkel mind tapintással szoktál megismerkedni?

- Igen, de néhányhoz konyítok egy kicsit, például a kerá­miához. Régebben keramikus is akartam lenni.

- Fel tudnád ezeket használni a missziós munkában?

- Ha mestervizsgát szereznék szövésből, akkor ezt Afrikában is tudnám alkalmazni. Vannak olyan afrikai országok, ahol rengeteg a vak. Nem iskolázzák őket, hiszen a sok látó gyerek sem tud ott iskolába járni, főleg, ha szegény. Arra gondoltam, egy olyan iskolát kellene ott alapítani, ahol megtanulnak írni-olvasni, de van szakmunkásképzés is, ahol tanulhatnak szövést, kosárfonást, kerámiát, bőrdíszművességet. És mindezt a látókkal együtt, mint ahogyan ez például a franciáknál van. Hogy ne legyenek úgy elzárva a világtól. Ezeknek a népi mesterségek­nek nagy értékük van, hiszen a mai világban olyan könnyen elvesznek, mert mindent gépesítenek, minden művi. Alig van, ami eredeti...

- Volt az előbb egy elejtett félmondatod: „hogy ne legyenek úgy elzárva a világtól”. Ebben az intézetben, ahol laksz, úgy érzed, el vagytok zárva a világtól?

- Hát igen, itt vagyunk nyolc vagy kilenc évig, és nem sokat találkozunk látókkal. Csak ha valaki hazamegy és vannak látó barátai, de ez nagyon kevés.

- Benned még sincsen semmiféle gátlás vagy félelem, ugye? Én úgy ismerlek, hogy bátran és felszabadultan mozogsz...

- Azt tartom jónak, hogy a látó gyerek is találkozzon velünk és tanuljon érintkezni vak emberrel. Hogy ez ne legyen a számára meg­lepő, ne jöjjön zavarba, ne viselkedjen különleges módon. Mert aki ezt közelebbről nem ismeri, az képes úgy viselkedni, mint egy idős néni, aki egyszer megszólította az egyik tanárnőnket: „Mondja, aranyoskám, maga itt dolgozik?” - „Itt.” - „És nem fél, hogy elkapja?”

 

Kérdések a megbeszéléshez:

  1. Milyen érzés volt vakon közlekedni a világban? Mennyire hagyatkozhattál a többi érzékszervedre? Mennyire erősen érezted a vezetődre való ráutaltságot? Fel tudtad-e használni „vakon” szerzett tapasztalataidat, amikor szerepcsere után te lettél a vezető?
  2. El tudod-e így képzelni az egész életedet? Milyen hatással volt rád Edit derűje? Milyen embernek ismerted meg őt az interjú alapján? Jellemezd néhány tulajdonságát!

 

Címkék: társadalom bizalom fogyatékkal élők vakvezetés

A bejegyzés trackback címe:

https://bogarklub.blog.hu/api/trackback/id/tr685789847

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.