Janusz Korczak: A peches szombat

Fekete felhők gyülekeztek az égen. Szerencsétlen nap volt az a szombat. Reggel beállított a tábor szomszédja, az ősz Piotr Lój bácsi, és panaszt tett a fiúkra, mert vagy húsz répát húztak ki a kertjéből.

Pénzre átszámítva nem olyan nagy a kár, de hiszen mindenből úgyis olyan kevés van neki ahhoz, hogy kára legyen. Kertjében nagyon silány a föld, sok vele a munka. Beveti egy kis ezzel- azzal, de a fagyok, a tűző nap is kárt tesznek benne. Pedig mije is van Piotr Lójnak? Egy kis kalyibája és öreg csontjai, amelyek máris inkább a földhöz, mint ehhez a világhoz tartoznak. Tavasszal a felesége is meghalt, és most olyan magányos a kisöreg, mint egy eltévedt bárány. Nem őrizheti folyton a répát, mert már öreg, úgy gondolta, elmegy és megkéri a fiúkat, ne bántsák, hátha szót fogadnak...

-         Ki húzta ki a répát Piotr Lój kertjéből?

-         Én - szólalt meg egy hang a csendben.

-         Hát még ki?

-         Én is... én is...

-         És még ki volt ott?

Még négyen álltak föl.

-         Mért nem akadályoztátok meg?

-         Mert ott nincs kerítés.

-         Nincs kerítés? Mert Piotr Lój bízott bennetek, mert hetven éven át bízott az emberekben, hogy tisztelni fogják a tulajdonát. Piotr Lójnak nincsen páncélszekrénye vagy lelakatolható ládája. Piotr Lój azt hiszi, hogy a legjobb kulcs, a legerősebb kerítés az emberi becsületesség. Nagyon szomorú, hogy csalódnia kellett.

-         Megfizetjük - mondják a fiúk.

-         De Piotr Lój azt mondta, nem fogad el pénzt... Hanem történt ennél még szomorúbb dolog is. Talán jobb volna nem is említeni?

-         Micsoda? - kérdik a fiúk. - Mi lehet még szomorúbb a kihúzott répáknál?

-         Nos, néhány fiú ott kószált a réten, ahol Wojciech legeltetett, összerúgták vele a patkót és azt mondták neki, hogy „bunkó paraszt”!

De még mindig nincs vége. A fiúk úgy gondolták, hogy az egyik társuktól tudta meg a nevelő, hogy a pásztort „bunkó parasztnak” nevez­ték, és az arcába kiabálták azt a rettenetes szót: „áruló”! - Bunkó paraszt és áruló.

                Tudjátok-e, gyerekek, hogy vannak szavak, amelyek sebeznek, mint a kés, szavak, amelyek mérgeznek, szavak, amelyek tűzvészt okoznak. Tudjátok-e, gyerekek, hogy az emberi beszéd olyan, mint egy hatalmas folyó, amelyből a városok és falvak ezrei isznak, a szavakat, mint a vizet merítve belőle. Ezt a beszédet isszák az emberek, a fák az erdőkben, a bevetett földek. Ezt a tiszta vizet nem szabad összezavarni, tilos mérget belekeverni, mert kiszáradnak a földek, az erdők és kihalnak az emberek.

Az emberi beszéd olyan, mint egy öreg erdő. Gyönyörű fák és színes virágok ezrei. De itt-ott az árnyékban, a sárban, a vihar által ledöntött fa mellett, a száraz levelek alatt - rossz, mérges kígyók sziszegnek. Marad­janak csak ott, az árnyékban, ne bolygassa őket senki.

„Bunkó paraszt” - ez gonosz, kegyetlen szó, amely fél a naptól és gyűlöli a fényt. Ezt a szót mélyen le kell ásni és egy óriási követ rágör­getni. (...) Piotr Lój kertjéből kihúztátok a répát - ő megbocsát nektek. De lehet, hogy Wojciech nem bocsát meg, mert ez a szó úgy fáj, mint egy ostorcsapás.

És bennünket, nevelőket miért bántottatok meg? Hogyan vártok tőlünk bizalmat, ha ti nem bíztok bennünk? Azt hiszitek tehát, hogy a nevelők kémeket foglalkoztatnak köztetek? Minek azok nekünk? Hiszen maguktól vallották be vétküket azok, akik Piotr Lój kertjében voltak, ugyanúgy, mint azok, akik engedély nélkül mentek le fürödni a folyóra. Csak az igazságtalanoknak van szükségük kémekre. Mi vajon igazságtalanok voltunk hozzátok?

-          Mi csak úgy, mérgünkben... - magyarázzák a fiúk.

Ha az embernek jól megy sora, ha egészséges, ha dolgozik, és becsületes fizetséget kap, amelyből meg is élhet, ha senki nem bántja, nem alázza meg, nem használja ki, akkor az ember vidám és szép beszédű - haragos, átkozódó, csúfoló szó nem hagyja el a száját. Ám amikor látja, hogy bántják, és nem tud védekezni, mert gyenge, mert tehetetlen, akkor érthető és megbocsátható, hogy haragjában olyan szót mond ki, amelyet majd talán maga is megbán.

Néha azonban más­képp történik. Valami rossz fát tettem a tűzre, szomorú vagyok, furdal a lelkiis­meretem. Valami, ami a fogfájáshoz hasonló, kínoz, nem hagy megnyu­godni. El szeretném felejteni, de nem megy. Ezért haragszom és keresek valakit, akin kitölthetném a mérgemet. Ez történt veletek a mai napon.

Kihúztátok a répát - ez volt az első rossz cselekedet. Nyugtalanok lettetek. A szegény pásztort megsértettétek - a nyugtalanságotok csak nőtt. Rettenetes, gyalázatos gyanúsítással megbántottátok az egyik társa­tokat és bennünket is. Ez a mai nap szomorú mérlege...

Nagy kár, hogy így történt, nagy kár, mert éppen ma szerettünk volna valami nagy dolgot kérni tőletek a közösség érdekében.

-      Mi lett volna az? Mit kellett volna csinálni? Miért nem mondja meg?

-      Mert úgysem lesz belőle semmi.

-      De megcsinálunk mindent, igazán!

Szóval, néha előfordul, hogy tűz, vagy árvíz, vagy járvány pusztít. Vannak, akik fejvesztve menekülnek a szerencsétlenség elől, csak a saját bőrüket mentik, csak önmagukra gondolnak. Akadnak azonban mindig önkéntesek, akik senkitől nem kényszerítve, önmagukról mennek a lángok közé gyermekeket menteni, vizet hordani az oltáshoz, gátat erősíteni árvíz alatt, vagy betegeket ápolni...

-        Tűz... árvíz? - és máris futnának segíteni.

-        Nem, nem árvíz és nem tűzvész, de valami olyasmi, ami úgyszintén áldozatos önkénteseket kíván. A tábor őre panaszkodott, hogy a vécékben nagy a rendetlenség. Mi azt szerettük volna kérni tőletek, hogy vállaljatok ott ügyeletet. Ha naponta négy fiú - ketten-ketten délelőtt és délután - vigyázna ott a rendre, nagy jócselekedet lenne az egész tábor javára.

Ugyanakkora hévvel, mint amekkorával az imént futottak volna az árvízhez és a tűzhöz, jelentkeznek most erre az ügyeletre.

-        Ne felejtsétek el, hogy magában a tevékenységben semmi lelkesítő nincsen, és hogy mindig lesznek olyanok, akik ezért kinevetnek ben­neteket. Ezt előre megmondom, hogy aki fél ettől, még nyugodtan törölje ki a nevét a listáról.

Senki nem akarta kitörölni.

-        Akkor holnaptól kezdve?

-        Holnaptól.

-        És lehet rátok számítani?

-        Persze!

A fiúk nem okoztak csalódást.

Még azon a napon elhatározták, hogy bocsánatot kérnek Piotr Lójtól és a pásztortól, és hogy ma este a közös teremben nem lesz mesélés; nem büntetésből, hanem azért, mert olyan nagy bánatot okoztak a nevelőknek.

Ez az írás egy harmincas évekbeli gyermeknyaralástól szól. Szerzője, Janusz Korczak, híres gyermeknevelő, árvaházak alapítója és vezetője volt. Több gyö­nyörű könyvben örökítette meg a gyerekek körében töltött évek eseményeit, élményeit. Ő maga nem volt családos, árva gyerekeit sajátjaiként szerette, a háború alatt is velük maradt, védelmezte őket, amíg lehetett, majd — bár megmenthette volna az életét — velük együtt halt meg egy gázkamrában.

Ez a kis írás több olyan problémát is érint, amelyről érdemes beszélni:

—  a szavakkal való megbántás;

—  a vétek beismerése;

—  a csoporton belüli bizalom és szolidaritás;

—  a gyerekek és nevelők kapcsolata;

—  a büntetés kérdése.

Az első klubtalálkozáson biztosan szívesen meséltek egymásnak a nyári élményekről. Talán veletek is előfordultak hasonló konfliktusok, gondok. Mesél­jetek róluk: mi történt, hogyan oldottátok meg a problémát, milyen érzéssel gondoltok ma erre?