Önmagunk és hitünk vállalása

 2014.10.07. 09:29

Isten kis tanúja

     Ez a történet a negyvenes évek végéről való. Egy fiúról szól, aki mélyen istenhívő családban nőtt fel. András négy gyerek között a legidősebb volt. A család esténként letérdelt és együtt imádkozott. Naponta elmondtak így egy tized rózsafüzért is. Mire András befejezte az általános iskolát, lelki életét imával rendszeresen elmélyítő, komoly fiú lett belőle. Faipari technikumba felvételizett egy nagyobb városban, és amikor felvették, beköltözött a diákotthonba.

     A kollégiumi szobát öt, számára teljesen ismeretlen fiúval kellett megosztania. Az első este volt a legnehezebb. András érezte, hogy bátorságot kell merítenie, s a fiúk szeme láttára le kell térdel­nie az esti imához. Nem is­merte a szobatársait, félt, hogy kinevetik. Különböző gondo­latok cikáztak a fejében. Mit csináljon? Otthon egészen más. Ott a térdepelés magától értetődő volt. Voltaképpen szégyellt letérdelni idegenek előtt, akikről nem tudta, istenhívők-e vagy sem. Ugyanakkor haragudott is magára, amiért szégyelli magát. Minél inkább közeledett a lefekvés ideje, annál nyugtalanabb lett. Megmosakodott, de pizsamában is még sokáig szöszmötölt, halo­gatta a lefekvést.

     Akkor eszébe jutottak anyja szavai: ne feledd, fiam, ha az első este nem lesz bátorságod megvallanod a hitedet, később egyre nehe­zebbre fog esni legyőzni a gyávaságot. Így aztán elszánta magát és letérdelt az ágya mellett. Hogy jobban eltávolodjon szobatársaitól, becsukta a szemét. Ez segített. Már nem félt és nem szégyenkezett. Határozott mozdulattal keresztet vetett és elkezdte a szokásos esti imáját.

     Miatyánk, Üdvözlégy, Oltalmad alá futunk... Minél inkább elmélyült az imában, annál nagyobb nyugalom költözött a szívébe. Az ima végeztével elővette a fiókból a rózsafüzért. Háta mögött valaki halkan felvihogott. De András nem bántódott meg, inkább igyekezett az ima szavaira figyelni, és a vihogás csakhamar abbamaradt.

     Másnap este ugyanígy tett és jólesően meglepődött, amikor az egyik szobatársa melléje térdelt és csatlakozott az imájához. Ez váratlan lelki segítség volt. Elalvás előtt örömmel gondolt arra, hogy sikerült. Megtartotta anyjának adott szavát. Elég bátor volt imádkozni mások előtt.

     Elmúlt néhány nap és a fiúk hazamentek. András nagyon meglepődött, amikor azok a fiúk is, akik eddig nem imádkoztak, elhozták otthonról a rózsafüzéreket. Az elsőáldozás napján kapták őket, de mostanáig soha nem használták. Aznap mind az öten együtt mondták el az esti imát.

Tadeusz Chromik SJ nyomán

  1. András, ha él, ma hatvanéves lenne, vagyis a világ nagyot változott azóta. Szerintetek ez a dolog megtörténhetne-e a mai időkben? Ha nincsenek is köztetek kollégisták, bizonyára mindenki volt már olyan helyzetben, hogy ismeretlen gyerekekkel aludt együtt egy szobában, például a táborban. Eszetekbe jutna-e térdén állva imádkozni mások szeme láttára?
  2. Csakugyan — hogyan imádkoztok esténként? Ennek is érdemes körbeszélgetést szentelni. Némely otthonban az esti imának megvan a maga családi liturgiája. Erről is hasznos tapasztalatokat cserélni.
  3. Szerintetek hogyan alakult volna ez a történet, ha azon az első estén András nem vesz erőt szégyenkezésén és félelmén, és például az ágyban fekve mondja el esti imáját. Hogyan neveznénk akkor cselekedetét?
  4. Keressétek ki Jézus szavait Lukács evangéliumában (Lk 12,8). Mit gondoltok — ma, a ti életetekben hogyan lehet ennek a jézusi kihívásnak eleget tenni?

Címkék: félelem bátorság hit felelősség tanúságtétel

A bejegyzés trackback címe:

https://bogarklub.blog.hu/api/trackback/id/tr346766303

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.