Az almafa 

gy alkalommal mikor vasúton utaztam, egy fiatalember mellett ültem, akinek szemmel láthatóan valami nagyon nyomta a szívét. Végül is előhozakodott vele, hogy most szabadult a börtönből és éppen úton van hazafelé. Elítélése szégyent hozott a hozzátartozóira, akik sohasem látogatták meg a börtönben és csak nagy ritkán írtak.

Mégis remélte, hogy megbocsátottak neki. De hogy megkönnyebbítse a helyzetüket, egyik levelében azt javasolta, adjanak jelt neki, amelyről, ha a vonat a város előtti kis tanya mellett elhalad, azonnal tudja, hogyan is éreznek iránta. Ha az övéi megbocsátottak neki, úgy kössenek az út mellett álló nagy alma­fára fehér szalagot. Ha azonban nem kívánnák, hogy hazamenjen, semmit se tegyenek, akkor a vonaton marad és utazik tovább, Isten tudja hová.

Amikor a vonat szülővárosá­hoz közeledett, akkora feszültséget érzett magában, hogy nem volt képes az ablakon kinézni. Egy másik utas helyet cserélt vele és megígérte, hogy figyel az almafára. Közvetlen ezután a fiatalember karjára tette a kezét, akinek hirtelen könnyek jelentek meg a szemében.

„Ez az - suttogta - minden rendben. Az egész fa tele van fehér szalagokkal.”

E pillanatban eltűnt minden keserűség, amely megmérgezte az életét. „Olyan volt ez számomra - mondta később -, mintha csodát éltem volna meg.” S talán az is volt.

John Kord Lagemann nyomán