Az odaadás ereje

"A tanítónő az iskolában állandóan azt mondogatja: „Jázmin, ha akarsz, tudsz... Elég lenne csak akarnod, és tudnál...” És egy sereg hasonló dolgot... No hát, én elárulom nektek, a tanárnő igencsak téved!

Ezt nem azért mondom, hogy bosszantsam, különben is nagyon szeretem, nagyon kedves - kissé egyszerű lélek, de nem másként, mint a többi felnőtt. Téved szegény, mert az életben nem az akarat a fontos, hanem a ráhagyatkozás. Gondoltam, hogy ezen mosolyogni fogtok... Azt gondoljátok: ni csak, ...feltalálta a sült galamb filozófiáját! De komolyra fordítva a szót: mikor ráhagyatkozásról beszélek, az nem azt jelenti, hogy ölünkbe tesszük a kezünket és várjuk a csodát. Ez fa­talizmus, vagy lustaság, vagy lemondás, vagy beletörődés lenne. Én az isteni akaratra való ráhagyatkozásról beszélek. Egyszerű: ahelyett, hogy az én kis személyes akaratommal törődnék, Isten akaratára bízom magam. Megfigyeltem, hogy Ő sokkal jobban intézi a dolgokat nálam. Ő az igazi adu, bizony ám! Viszont az igaz, hogy a lógósokat nem szereti, segíteni kell neki - hinni kell benne. Értitek? Hinni kell benne! A fontos az, hogy legyen hitünk. Sokkal jobban tenné a tanítónő, ha azt mondaná: „Ha hiszel, tudsz!” Ez már igazi jó tanács lenne. Egész életre szóló.

Fantasztikus találmány ám az Isten akaratára való hagyatkozás! A baj csak az, hogy az emberek már nem hisznek benne. Semmi másban nem hisznek, csak magukban, erőlködnek a saját akaratukkal, és persze a dolgok nem sikerülnek, vagy legalábbis nem hosszú távon. És mivel­hogy ezt látják: az élet rossz. Ez az igazi dráma. Az élet a szeretet hatalmas története, és az emberek képesek ezt elrontani, mert nem szeretnek eléggé. Vagy nem mernek szeretni, vagy rosszul szeretnek. Nem arról van igazán szó, hogy szeretik Istent. Nem gondolnak rá, vagy nem is akarnak rá gondolni, mert nem bíznak benne. Azt mondják, ki-ki a saját vackában: „Isten báránya, ki elveszed a világ bűneit, hagyj minket békén!” Erre aztán Isten már nem fog erőszakoskodni. Ha nyitva hagyjátok az ajtót, akár csak félig is, sőt, ha zárva van is, de fény szűrődik ki, Isten már megpróbál belépni. De ha kulcsra zárjátok szíveteket, és sötétben akartok maradni, Isten nem fogja feszegetni a zárat."

Ez a gyönyörű részlet Francois Garagnon nemrég megjelent Jázmin és az élet szent rejtelmei című könyvéből származik. Tulajdonképpen kóstolónak szántam, hátha megtetszik nektek és el akarjátok olvasni az egész könyvet. De nemcsak ezért idézek belőle.

Vannak itt ugyanis nagyon érdekes, elgondolkodtató mondatok, például: „az életben nem az akarat a fontos, hanem a ráhagyatkozás”, vagy: „ha hiszel, tudsz!” vagy még: „az élet a szeretet hatalmas története”. Mindegyik kapcsán fontos kérdéseket lehet feszegetni, például:

1. Mit jelenthet a gyakorlatban Istenre való ráhagyatkozásunk? Feltételezi-e ez a ráhagyatkozás saját akaratunkat is? Hogyan alakul sorsunk vonala, ki alakítja - mi vagy Isten? Mennyiben mi és men­nyiben Isten? (Egyszer egy ifjúsági hit­tanórán, melynek tanúja voltam, erről a kérdésről nagyon eleven és izgalmas vita alakult ki.)
2. Véleményetek szerint csakugyan, melyik a valóságosabb: „ha akarsz, tudsz” vagy „ha hiszel, tudsz”? Miben segíthet bennünket az akarat és miben a hit. Hol találkoznak egymással?
3. Mennyire igaz szerintetek az az állítás, hogy „az élet a szeretet hatalmas története”? Nézzünk körül — mit látunk? Mit tud ebben a világban a szeretet? Talán tudtok konkrét történeteket, példákat is elmondani?

Mit jelent az, hogy valaki szent?

A szent szó eredetileg annyit jelent: ,,Isten sajátja”. Szent az, ami Istennek a tulajdona. A latinban: „sanctus". A maga isteni tökéletességében egyedül Isten szent. Egy ember „szentsége” az isteni szentségiek csak visszfénye. Egyedül mint Krisztus utánzóját nevezhetünk egy embert szentnek. A szentek Krisztus üzenetének fontos követelményeit újra fölfedezték koruk számára, és életükkel is példát mutattak.

Népek szent városa — Jeruzsálem

     Neve ezt jelenti: „Isten békéjének városa”. Különféleképpen ejtik: Urusalim, Jerosolyma, Jeruzsálem. Az arabok El-Kuds-nak hívják, ami azt jelenti „a Szent”. Már Krisztus előtt 1000 körül Dávid király székhelyévé építette ki, Salamon pedig a Sion-hegyen emeltetett templo­mot. így lett a város a zsidók szent helye.

     Jézus Jeruzsálem közelében halt meg a kereszten, tanítványai itt voltak tanúi feltámadásának, és a Szentlélek is itt alkotta meg az első keresztény közösséget, ezért a város a keresztények számára is szent.

     Amikor Krisztus után 70-ben a rómaiak lerombolták a templo­mot, megfosztották a zsidókat hitük szívétől. Most már nem volt hazájuk, tehát szétszóródtak az egész földkerekségen. A muzulmánok a 7. században foglalták el Jeruzsálemet. A templom területén mecsetet emeltek, amely máig fennáll.

A béke kezdete (legenda)

Békét kötök (csoportjáték)

     Annyi tollat, papírt és borítékot készítünk, ahány játékosunk van. Nagyobb helyen érdemes játszani, hogy mindenki nyugodtan fél­revonulhasson gondolkodni és írni. A kérdés, amelyre mindenki keresi a választ: kire haragszom és miért? Elevenítsük fel azokat a helyzeteket, amelyekben felébredt a haragunk, a neheztelésünk valaki iránt. Majd gondolkozzunk arról, lehetséges volna-e békét kötni vele, s miként. Képzeljük el azt a helyzetet, amelyben feltehetően legközelebb talál­kozni fogjunk haragosunkkal. Hogyan fog viselkedni? Mivel - akár szavak nélkül is - adhatjuk tudtára, hogy ezentúl nincs köztünk harag? Ha ezeket átgondoltuk, írjuk le gondolatainkat a papírra és tegyük borítékba. A klubvezető gondoskodjon arról, hogy a legközelebbi vasárnapi szentmisén ezeket a békekötő leveleket az oltárra lehessen tenni és Istennek felajánlani.

     Ha a csoport minden tagja szívesen megosztja a tapasztalatait, tarthatunk körbeszélgetést a haragról - hogyan születik meg bennünk ez az érzés, milyen „tünetekkel” jár, mennyire nehéz túljutni rajta, hogyan állítható helyre a kapcsolat a kibékülés után, stb.

 A Bibliai böngészde októberi kérdései:

1. Keressétek ki Józsue könyvében (15. fejezet), kik laktak Jeruzsálem­ben, mielőtt a zsidók elfoglalták a várost. (15 p.)
2. Ki volt az a zsidó uralkodó, aki elfoglalta a várost? Hány évig ural­kodott ott? (20 p.)
3. Miért gyűjtötte össze Salamon Izrael véneit Jeruzsálembe? (Kir könyve, 10 p.)
4. Hová és milyen ünnepre ment Mária és József minden évben? (5 p.)
5. Keresd ki a Jelenések köny­véből (21,9-27) az új Jeruzsálem leírását. Mit jelképez számodra ez a leírás? János miért nem látott templomot ebben a városban? (5-20 p.)

Józef Rybinski: Szamóca illatú könyvem

Emlékeztek-e az első könyvetekre? Én még ma is, amikor új könyvet vásárolok, nem a nyomdafesték szagát érzem rajta, hanem... a szamócáét.

A mi tanítónőnknek az iskolai könyvtárban sok könyve volt. Tíz vagy még annál is több. És igen szépen olvasott nekünk. Szinte ma is látom, amint az osztályban ül a nyitott ablak mellett, virágos ruhájában olyan bájosan és fiatalon. És még érzem az ablak alatt virágzó or­gonabokor illatát. Nagyon szerettük a tanítónőnket. Az órák után nem egyszer bátorságot vettünk, és kölcsön kértünk tőle egy-egy könyvet.

Sokszor olvastam el ugyanazo­kat a történeteket: az oroszlánról, aki félt a kisegértől, Jacekről, aki meg­találta a páfrányvirágot, és azzal együtt rengeteg kincset, de nem volt boldog, mert kincsét nem oszthatta meg senkivel. Vagy az asszonyról, aki a hintóból pénzt dobott a szegény gyerekeknek. Egyszer csak arra kezdtem vágyódni, hogy nekem is legyen könyvem. Saját könyvem.

A vágyamat bátortalanul megosztottam anyámmal. Bátor­talanul, mert tudtam, hogy nincs pénzünk. Anyám megsimogatta a fejem és azt mondta, talán megvesszük majd valahogy azt a könyvet. Megvesszük? Az áldott jó édesanyám - gondoltam -, egyszerűen nem akar nekem nemet mondani.

Éjjel azt álmodtam, hogy én találtam meg a páfrányvirágot és nekem van annyi kincsem, amennyit csak álmában lát az ember. Azután egy asszony a hintóból pénzt dobott felém, de az érme eltűnt a hóban. Hanem mégsem hó volt az, csak egy nagy halom jázminszirom. Sírva riadtam fel, panaszkodtam, hogy elveszítettem a pénzt, és nem vehetek majd könyvet. Aggódó édesanyám nyugtatgatott: biztosan megveszi a könyvet.

Másnap kora hajnalban felkeltett; egy nagy kancsó és két kis bögre volt nála. Köténye zsebébe tett egy karéj fekete kenyeret és elindultunk áfonyát szedni. Mennyire álmos voltam! Akkor láttam életemben először a napfelkeltét. Dolgozni mentem. Nemcsak a szamó­cát, de még az áfonyás kenyeret sem akartam megenni. A szamócát eladásra szedtük, árán sót, petróleumot, gyufát és más nélkülözhetetlen dolgokat kellett venni.

Az erdei ösvényeken szarvasbogarak araszoltak, a levegőben csodálatosan színes pillangók röpködtek, virágzott a temérdek vad­virág. De nekem nem volt időm, hogy a természet csodáiban gyönyörködjem. Szorgalmasan szedtem a szamócát és kis bögrém tartalmát anyám kancsójába töltögettem. Másnap pedig, amikor még aludtam, anyám elvitte a szamócát és az áfonyát a harminc kilométerre fekvő városba, a piacra.

Éjfél felé járt, amikor hazatért, ugyancsak gyalog. Fölébredtem és éreztem, hogy valami van a párnámon. S kitapogattam a könyvet! Szamóca illata volt. Anyám ugyanabban a kosárban hozta haza, amely­ből a szamócát árulta. Ismét elaludtam. Kimondhatatlanul boldogan.

• Ez is régi történet. Sokkal több ma már a könyv az iskolai és az otthoni könyvtáratokban is. De emlékeztek-e arra az első könyvre, amelyet elolvastatok?
• Melyek voltak kedvenc könyveitek? Osszátok meg egymással ezeket az élményeiteket!
• Manapság sokszor halljuk, hogy a gyerekek inkább tévét és videót néznek, mint olvasnak. Ti hogyan vagytok ezzel? Mi történik az emberrel, ha könyvet olvas, és mi, ha filmet néz? Melyikben mi a jó?

Isten kis tanúja

     Ez a történet a negyvenes évek végéről való. Egy fiúról szól, aki mélyen istenhívő családban nőtt fel. András négy gyerek között a legidősebb volt. A család esténként letérdelt és együtt imádkozott. Naponta elmondtak így egy tized rózsafüzért is. Mire András befejezte az általános iskolát, lelki életét imával rendszeresen elmélyítő, komoly fiú lett belőle. Faipari technikumba felvételizett egy nagyobb városban, és amikor felvették, beköltözött a diákotthonba.

     A kollégiumi szobát öt, számára teljesen ismeretlen fiúval kellett megosztania. Az első este volt a legnehezebb. András érezte, hogy bátorságot kell merítenie, s a fiúk szeme láttára le kell térdel­nie az esti imához. Nem is­merte a szobatársait, félt, hogy kinevetik. Különböző gondo­latok cikáztak a fejében. Mit csináljon? Otthon egészen más. Ott a térdepelés magától értetődő volt. Voltaképpen szégyellt letérdelni idegenek előtt, akikről nem tudta, istenhívők-e vagy sem. Ugyanakkor haragudott is magára, amiért szégyelli magát. Minél inkább közeledett a lefekvés ideje, annál nyugtalanabb lett. Megmosakodott, de pizsamában is még sokáig szöszmötölt, halo­gatta a lefekvést.

     Akkor eszébe jutottak anyja szavai: ne feledd, fiam, ha az első este nem lesz bátorságod megvallanod a hitedet, később egyre nehe­zebbre fog esni legyőzni a gyávaságot. Így aztán elszánta magát és letérdelt az ágya mellett. Hogy jobban eltávolodjon szobatársaitól, becsukta a szemét. Ez segített. Már nem félt és nem szégyenkezett. Határozott mozdulattal keresztet vetett és elkezdte a szokásos esti imáját.

     Miatyánk, Üdvözlégy, Oltalmad alá futunk... Minél inkább elmélyült az imában, annál nagyobb nyugalom költözött a szívébe. Az ima végeztével elővette a fiókból a rózsafüzért. Háta mögött valaki halkan felvihogott. De András nem bántódott meg, inkább igyekezett az ima szavaira figyelni, és a vihogás csakhamar abbamaradt.

     Másnap este ugyanígy tett és jólesően meglepődött, amikor az egyik szobatársa melléje térdelt és csatlakozott az imájához. Ez váratlan lelki segítség volt. Elalvás előtt örömmel gondolt arra, hogy sikerült. Megtartotta anyjának adott szavát. Elég bátor volt imádkozni mások előtt.

     Elmúlt néhány nap és a fiúk hazamentek. András nagyon meglepődött, amikor azok a fiúk is, akik eddig nem imádkoztak, elhozták otthonról a rózsafüzéreket. Az elsőáldozás napján kapták őket, de mostanáig soha nem használták. Aznap mind az öten együtt mondták el az esti imát.

Tadeusz Chromik SJ nyomán

1. András, ha él, ma hatvanéves lenne, vagyis a világ nagyot változott azóta. Szerintetek ez a dolog megtörténhetne-e a mai időkben? Ha nincsenek is köztetek kollégisták, bizonyára mindenki volt már olyan helyzetben, hogy ismeretlen gyerekekkel aludt együtt egy szobában, például a táborban. Eszetekbe jutna-e térdén állva imádkozni mások szeme láttára?
2. Csakugyan — hogyan imádkoztok esténként? Ennek is érdemes körbeszélgetést szentelni. Némely otthonban az esti imának megvan a maga családi liturgiája. Erről is hasznos tapasztalatokat cserélni.
3. Szerintetek hogyan alakult volna ez a történet, ha azon az első estén András nem vesz erőt szégyenkezésén és félelmén, és például az ágyban fekve mondja el esti imáját. Hogyan neveznénk akkor cselekedetét?
4. Keressétek ki Jézus szavait Lukács evangéliumában (Lk 12,8). Mit gondoltok — ma, a ti életetekben hogyan lehet ennek a jézusi kihívásnak eleget tenni?

Az alábbi részlettel szeretném felhívni a figyelmeteket egy könyvre. Már maga a címe is igen találó. Valami olyasmit nevez meg, amit minden ember érez élete sok-sok pillanatában: Isten megkísért bennünket, hogy jót cselekedjünk. A jótett, a jó megoldás ötlete mindig magától jelenik meg a fejünkben, s csak azért nem mindig tesszük a jót, mert ennek a kísértésnek ellenállunk. Ne tegyük! A híres francia filozófusnő, Simoné Weil ezt írta a jó kísértéséről:

Az ember nem térhet ki előle, csak ha elfordítja róla figyelmét.                                       

Ha kellő ideig és eléggé figyelünk rá, nem tudunk ellenállni neki.

 Mácz István: Kísértés a jóra

Mácz István

1. Elolvastátok ezt a szöveget. Egyetértetek vele? Valóban megszólal ben­nünk ez a hang? Beszélgessetek erről.
2. Előfordultak-e az életünkben olyan helyzetek, esetek, amelyekben nem voltunk biztosak, mit kellene tenni? Meséljetek el lehetőleg minél több konkrét esetet. Az elmesélő mondja meg, kételyei ellenére mit tett. A többiek is szóljanak hozzá az elmesélt esetekhez.
3. Ha gondban vagyunk és nem tudjuk, mi a jó és mi a rossz megoldás, kivel beszélhetjük meg a problémánkat? Ki az, akinek ítéletében, tanácsában meg­bízunk? És milyen tulajdonságai miatt bízunk benne?