Jolanta Pawelec - A csoda lángja
- Hiszel a csodákban? - kérdezte: egyszer Lukács. Rámeredtem.
- Mit akarsz? Mit találtál ki már megint?
Az emberekben megvan az a különös elvárás, hogy mások vegyenek részt a dolgaik megoldásában, ha pedig még gondolkodnak is helyettük - az csak az igazi!
- No, mondd, hiszel a csodákban? Például, hogy az üres kancsó egyszer csak magától megtelik? Vagy télen, a lavór alatt, az asztalon kivirágzik egy virág? Elhiszed, hogy ez lehetséges?
- Minden lehet, végül is minden lehetséges - válaszoltam, meggyőződés nélkül.
Ez a kérdés mindig visszatért hozzám, akárhányszor hallottam: „Ez csoda, valóságos csoda!”, vagy „csodával határos módon”.
Vajon mit gondolnak az emberek, miközben ezt mondják? Az atya mesélt nekünk Jézus csodáiról. Azt mondta, hogy Jézus jeleket adott. Miért nincsenek most olyan csodák? Vagy ezek a jelek megvannak, csak nem értjük őket? Vannak például csodagyerekek. Egy ilyen kiskölyök olyan fantasztikusan zongorázik vagy táncol, mintha ezer éve ezt csinálná. Vagy tudományos értekezést ír. Vannak más csodálatos dolgok is: a hegedű, különféle építmények, találmányok. Egyszerűen sokkal jobbak, mint a többi’ - és kész. De csodák - előfordulnak-e még csodák? Vannak emberek, akik azt állítják, saját szemükkel látták a csodát. Ezt mondja orvos nagynéném is.
Tudom, Lukács azt szeretné, lennének csodák. Amikor az apjuk elhagyta őket, az édesanyja idegei nem bírták elviselni a feszültséget, és valamilyen intézetbe kellett vinni. Azóta Lukács makacsul hisz a csodákban, és én segítek egy kicsit neki, hogy hihessen.
- Minden megtörténhet - mondom.
Tehát az anyja majd meggyógyul, visszajön, csak most boldogtalan. De meg kell értenie, hogy nem ő a legszerencsétlenebb a világon. Van egy fia, Lukács, és a szenvedést így mindjárt könnyebb elviselni.
- Én úgyis jobban szenvedek - állítja határozottan Lukács -, hiszen én kettőjükért szenvedek.
- Igen - mondom - de te legfeljebb sírsz egy kicsit vagy szitkozódol, és elfelejted. És ha ő nem képes elfelejteni? Lehet, hogy nem is tud sírni? Csinálj már valamit, hogy sírjon, talán ez segít.
Nagyon szeretném ha valami megváltozna - ahogy Lukács mondja -, ha csoda történne. Csoda, változás - ez egy és ugyanaz. Hiszen ilyesmik megtörténnek. Tény. Csak mindig lennie kell valakinek, aki a csoda lángját meggyújtja. A csoda nem jön magától. Hanem valaki által. Talán éppen Lukács által. Miért ne?
Anthony de Mello: A gondviselésről
Élt egyszer egy szent életű, a gondviselésben nagyon bízó pap. Egyik nap arra ébredt, hogy árvíz pusztítja a vidéket. A házához mentőcsónak érkezett.
- Jöjjön, tisztelendő atya! - kiabálták a csónakból.
- Ti csak menjetek! Én maradok - válaszolta nekik a pap. - A Gondviselés nem felejt el engem!
Másnap a víz betört a házába. Az asztala tetején kuporogva meglátott az ablakból egy másik közeledő mentőcsónakot.
- Jöjjön, tisztelendő atya! Szálljon be! - hívták.
- Menjetek csak, gyermekeim! - küldte el a csónakot az atya. - Én itt maradok és megvárom, hogy a Gondviselés megsegít.
Harmadnap a vízszint tovább emelkedett. Csak a háztetőn maradt egy kicsi száraz hely.
- Tisztelendő atya, csak hogy él még! - hívták a közeledő csónakból. - Szálljon be, éjszaka tetőzni fog az árvíz!
- A Gondviselés nem fog megfeledkezni rólam. Menjetek csak nyugodtan! - küldte el a pap a harmadik csónakot is.
Az éjszaka tetőzött az árvíz és a tisztelendő atya vízbe fúlt. Amikor megjelent az Úristen színe előtt, szemrehányást tett neki:
- Én úgy vártam a segítségedet! Bíztam a Gondviselésben! Az utolsó percig reménykedtem, hogy megmentesz engem! Miért hagytál cserben?
- Nem hagytalak cserben! Hiszen három csónakot is küldtem érted.
Kérdések:
Ki van azon a véleményen, hogy csodák manapság is történnek? Talán valaki el tud mesélni átélt vagy hallott eseményt, talán a családi „mesetár” őriz hasonló esetet? Amennyiben igen, tegyétek közkinccsé — meséljétek el!
Mit gondoltok, mit jelent az, hogy „a csodák az emberek által” történnek. Azaz, adott esetben, akár általatok is? Egy gyerek tud-e segíteni a csoda megszületésében? Ha igen, például hogyan?
Farkas Roland Mezőkövesdről küldött nekünk egy sivatagi történetet:
Két fáradt vándor érkezik egy sivatagi oázisba, ahol megpillantanak egy oroszlánt. Az egyik így szól: - Boruljunk térdre és imádkozzunk Istenhez! Talán megkönyörül rajtunk, és nem engedi, hogy az oroszlán felfaljon bennünket.
Erre a másik: - Nézd, ott egy fa. Másszunk fel inkább a fára és ne zaklassuk Istent...
Miért találjuk ésszerűbbnek a második vándor ötletét, noha hiszünk az Isten gondviselő szeretetében? Mi magunk mit teszünk, amikor gondban, veszélyben vagyunk? Imádkozunk? Segítségért kiáltunk? Szorult helyzetünkből magunk is lázasan keressük a kiutat?