Jolanta Pawelec - A csoda lángja

- Hiszel a csodákban? - kérdezte: egyszer Lukács. Rámeredtem.

- Mit akarsz? Mit találtál ki már megint?

Az emberekben megvan az a különös elvárás, hogy mások vegyenek részt a dolgaik megoldásában, ha pedig még gondolkodnak is helyettük - az csak az igazi!

- No, mondd, hiszel a csodákban? Például, hogy az üres kancsó egyszer csak magától megtelik? Vagy télen, a lavór alatt, az asztalon kivirágzik egy virág? Elhiszed, hogy ez lehetséges?

- Minden lehet, végül is minden lehetséges - válaszoltam, meggyőződés nélkül.

Ez a kérdés mindig visszatért hozzám, akárhányszor hallottam: „Ez csoda, valóságos csoda!”, vagy „csodával határos módon”.

Vajon mit gondolnak az em­berek, miközben ezt mondják? Az atya mesélt nekünk Jézus csodáiról. Azt mondta, hogy Jézus jeleket adott. Miért nincsenek most olyan csodák? Vagy ezek a jelek megvan­nak, csak nem értjük őket? Vannak például csodagyerekek. Egy ilyen kiskölyök olyan fantasztikusan zongorázik vagy táncol, mintha ezer éve ezt csinálná. Vagy tudományos értekezést ír. Vannak más csodálatos dolgok is: a hegedű, különféle építmények, találmányok. Egyszerűen sokkal jobbak, mint a többi’ - és kész. De csodák - előfordulnak-e még csodák? Vannak emberek, akik azt állítják, saját szemükkel látták a csodát. Ezt mondja orvos nagynéném is.

Tudom, Lukács azt szeretné, lennének csodák. Amikor az apjuk elhagyta őket, az édesanyja idegei nem bírták elviselni a feszültséget, és valamilyen intézetbe kellett vinni. Azóta Lukács makacsul hisz a csodák­ban, és én segítek egy kicsit neki, hogy hihessen.

- Minden megtörténhet - mondom.

Tehát az anyja majd meggyógyul, visszajön, csak most boldog­talan. De meg kell értenie, hogy nem ő a legszerencsétlenebb a világon. Van egy fia, Lukács, és a szenvedést így mindjárt könnyebb elviselni.

- Én úgyis jobban szenvedek - állítja határozottan Lukács -, hiszen én kettőjükért szenvedek.

- Igen - mondom - de te legfeljebb sírsz egy kicsit vagy szitkozódol, és elfelejted. És ha ő nem képes elfelejteni? Lehet, hogy nem is tud sírni? Csinálj már valamit, hogy sírjon, talán ez segít.

Nagyon szeretném ha valami megváltozna - ahogy Lukács mondja -, ha csoda történne. Csoda, változás - ez egy és ugyanaz. Hiszen ilyesmik megtörténnek. Tény. Csak mindig lennie kell valaki­nek, aki a csoda lángját meggyújtja. A csoda nem jön magától. Hanem valaki által. Talán éppen Lukács által. Miért ne?

Anthony de Mello: A gondviselésről

Élt egyszer egy szent életű, a gondviselésben nagyon bízó pap. Egyik nap arra ébredt, hogy árvíz pusztítja a vidéket. A házához mentő­csónak érkezett.

- Jöjjön, tisztelendő atya! - kiabálták a csónakból.

- Ti csak menjetek! Én maradok - válaszolta nekik a pap. - A Gondviselés nem felejt el engem!

Másnap a víz betört a há­zába. Az asztala tetején kuporogva meglátott az ablakból egy másik közeledő mentőcsónakot.

- Jöjjön, tisztelendő atya! Szálljon be! - hívták.

- Menjetek csak, gyerme­keim! - küldte el a csónakot az atya. - Én itt maradok és megvárom, hogy a Gondviselés megsegít.

Harmadnap a vízszint to­vább emelkedett. Csak a háztetőn maradt egy kicsi száraz hely.

- Tisztelendő atya, csak ­hogy él még! - hívták a közeledő csónakból. - Szálljon be, éjszaka tetőzni fog az árvíz!

- A Gondviselés nem fog megfeledkezni rólam. Menjetek csak nyugodtan! - küldte el a pap a harmadik csónakot is.

Az éjszaka tetőzött az árvíz és a tisztelendő atya vízbe fúlt. Amikor megjelent az Úristen színe előtt, szemrehányást tett neki:

- Én úgy vártam a segítségedet! Bíztam a Gondviselésben! Az utolsó percig reménykedtem, hogy megmentesz engem! Miért hagytál cserben?

- Nem hagytalak cserben! Hiszen három csónakot is küldtem érted.

Kérdések:

Ki van azon a véleményen, hogy csodák manapság is történnek? Talán valaki el tud mesélni átélt vagy hallott eseményt, talán a családi „mesetár” őriz hasonló esetet? Amennyiben igen, tegyétek közkinccsé — meséljétek el! 

Mit gondoltok, mit jelent az, hogy „a csodák az emberek által” történnek. Azaz, adott esetben, akár általatok is? Egy gyerek tud-e segíteni a csoda megszületésében? Ha igen, például hogyan?

Farkas Roland Mezőkövesdről küldött nekünk egy sivatagi történetet:

Két fáradt vándor érkezik egy sivatagi oázisba, ahol megpillantanak egy oroszlánt. Az egyik így szól: - Boruljunk térdre és imádkozzunk Isten­hez! Talán megkönyörül rajtunk, és nem engedi, hogy az oroszlán felfaljon bennünket.

Erre a másik: - Nézd, ott egy fa. Másszunk fel inkább a fára és ne zaklassuk Istent...

Miért találjuk ésszerűbbnek a második vándor ötletét, noha hiszünk az Isten gondviselő szeretetében? Mi magunk mit teszünk, amikor gondban, veszélyben vagyunk? Imádkozunk? Segítségért kiáltunk? Szorult helyzetünkből magunk is lázasan keressük a kiutat?